
Szakolczay Lajos
A csend apoteózisa
Balogh Edit gobelinjei a Várnegyed Galériában
A hagyományos technikával szövött textil, a gobelin, sok évszázad óta a munka jelképe. A tömör, látványnak sem utolsó létmagyarázatoké. A történelem és a személyes élet is sűrűsödhetik benne, de még
inkább valaminő megfoghatatlan, csupán az alkotó – tervező és szövő – művészre jellemző élmény. Ahogyan a szépségre fölkent álmodó összegubancolódott életünk esszenciáját, végső soron az időt az anyag
puha bársonyába szövi – a véghetetlen hosszúságú szál rejtélyes terjeszkedésével maga a végzet –, abban méltóság van. Türelemmel viselt élet. Balogh Edit az izmaiban érzi a teremtés örömét. Csak így, a paloták oszlopainál nem értéktelenebb mestergerendáról lelógó tüzes akarattal szelídíthető meg a képvalósággá és érzéstükörré növekvő
anyag. Hiszen a gobelinművészek legjobbjainál sosem vastraverz, hanem fagerenda tartja az ég boltozatát.
Mintha az organikus lét, magával hozván a természet viharok között is megtermő csöndjeit, a műhelyekben folytatódnék. A fizikai munkának sem utolsó szövés épp ezzel a katalizátorral – a szellem rekeszeit
feszegető csenddel – válik gyönyörré. Amely drámaiságában ugyan robban – a sokáig visszatartott lélegzetnek megvannak a törvényei –, ám elnyugodván kihúzza a fáradságot az alkotóból. Sőt, szerencsés
esetben olyan – a szakrális terek boldogság-érzetével csaknem megegyező – hangulatot teremt a művész és munkás otthona köré, amelyben élvezet dolgozni.
Munka és teremtés, noha ez utóbbinak alkotás-lélektani eredői is vannak, így válik eggyé. Különösen a lírai alkat érzi – már pedig Balogh Edit poétai lélek – a csendnek ezt a bebábozó hatását. A szellők
neszénél is halkabb ez a fuvalom, amelynek nem mond ellent, hogy több rétegű. Az erdélyi vártemplomok százados némaságát éppúgy magában hordozza, mint a textilművész mestereinek: az erdélyi neves
főket és épületeket rézbe karcoló Cseh Gusztávnak – tekintsük csak Kós Károly vízmosásos arcára – baljós végzetét, valamint a szobrász, Hunyadi László történelmi alakjaiban belesűrűsödő lázadást, nem különben Simon Endre színekkel emelt expresszivitásának és Feszt László jelkombinációkból álló kollográfiáinak tisztán hangzó, hangos csöndjeit. Ha a belső érzelemtartományt nem is növelte, bár alakulását serkentette, ez a sokirányú, a társadalmi bajoktól a vallás lélek-melegéig húzódó – mindenre világos választ adó – kortársi jelenlét, arra fölöttébb jó – szemnyitogató – volt, hogy a fiatal művész eligazodjék a kisebbségi lét (egyiknek átok, másiknak ima) veszélyeiben. Gobelinjei, ezek a bibliai jelképtárat a hétköznapi élés szentségével, a családi hétköznapokkal vegyítő, s a személyiség érzelmi terrénumait más-más oldalról megvillantó lírai káprázatok jól mutatják a rajzbiztonságban otthonos, s a festői ecsettől sem idegenkedő művész képzőművészeti alapozását, ám kevésbé – csupán a lírai absztrakt érzéki megvalósulásának erezetében – az alkotó költői élményekkel való telítettségét. Pedig valahogyan innen kellene elindulni. A mély tüzű barnák és kékek – a kérges föld és a „halkenyeret”
termő tenger, a visszhangos fájdalom és a „simogató biztonság” – szavakban is megjelenített forrásvidékéről. Az öröm – az önkifejezés – kényszerével született vers, és az izzásában hozzá hasonló
(mert ugyancsak költői eszközökkel operáló) napló ugyanazt mondja: „az idő belénk marja a végzetet”.
Ebből a – különben emberlétünk legnemesebb harcát: az élet és halál közötti bajvívást szimbolizáló – kelepcéből csak úgy juthatunk ki, ha a rajtunk átáramlott idő hordalékai, múltunk s jelenünk átokkövei
nem rakódnak le a bensőben, hanem kimondatnak. Amikor a textilművész-költő azt írja valahol (különben mindenik verse cím nélküli), hogy „behorpadt bádogkrisztusok sebében tisztulok”, vagy
másutt: „láttuk a behasadt föld ereit, / a nyílt sebet”, akkor a Föld és az Ég közötti pallón a megigazulás reményében egyensúlyoz.